helyett

A szeretet - önelfogadás. Úgy is mondhatjuk: önszeretet - ezek egybevágó fogalmak. 

A szeretetre való képesség első akadályát a szülészeti gyakorlat gördíti az ember elé, amikor közvetlenül a szülés után elveszi az anyától a gyereket. Tévedés azt hinni: a gyerek világra jöttével egyidejűleg anya is születik. Az anyát a gyerek hozza a világra a látványával, illatával, hangjával, súlyával, azaz az anyai érzékszervekbe nyomulva, és ehhez idő kell. Ha ezt a folyamatot megakadályozzák, az anya érzéki születése örökre elmarad, és nincs más lehetőség, mint a tudat mankóját használni: anya vagyok. Értelmi anyának lenni mindig nehezebb, mint érzéki (ösztönös) anyának. Sokkal nehezebb.

A második akadály az önelfogadás mintájának hiánya.
Az ember utánozva tanul. Mintákat másol a környezetéből. Egy alapvető minta hiánya alapvetően meghatározza az emberiség minőségét.

Jóllehet, a tett - hatását tekintve - mindig hatvány a szóhoz képest, mégsem elhanyagolható tény, hogy eszmélésünk kezdete óta arra tanítanak bennünket: a másik fontosabb, mint te. Csakhogy az emberi lét alapvetően önző. Már maga a vágy, amely világra szült: magamat egyediként, mindenkitől különbözőnek megtapasztalni, az is önző. Ezt tudomásul kell venni, mert bárminek a megváltása a léte tényének elfogadásával kezdődik. Attól, hogy valamit elhazudunk, az még van, és előbb-utóbb úgy tarol le bennünket, mint bábukat a tekegolyó. 
De mit tegyünk, ha senki nem mutat példát önszeretetre? Akkor azt magunktól kell tanulni. Belülről kifelé. Napi gyakorlatként, újra és újra. Akkor végeztél, ha a tükörben látottak elégedettséggel töltenek el: igen, ez vagyok én. A tükörkép ugyanis az ember fizikai megjelenésének képe, a fizikai megjelenés pedig az ember belsőjének vetülete. Ha tehát elfogadtad önmagad, szereted a tükörképedet is.

Mindaddig, amíg ez nem történik meg, az ember képtelen a másik iránti szeretetre. Lehet beszélni szeretetről addig is, de tudni kell, hogy a szeretet fogalmával ilyenkor egy másik fogalmat takargatunk: a félelemét.

[Szeretném meghatározni a kérés fogalmát, mert mostanában mindenki megsértődik, ha nem a kérésének megfelelően cselekszem:]

Kérés az, amikor hagysz választást, hogy megteszem-e, amire kérsz, vagy sem. Ha nem hagysz, az parancs.

Jön! Jön! Jön!

Az ember szeretetre való képességéről (illetve képtelenségéről)

- majd elválik

Ha a környezetem engem tükröz, akkor ugyancsak zilált vagyok mostanában, ruhákkal tupírozottak a fotelok, az edényektől túlcsordul a mosogató, és hiába, hogy meghirdettem: tárgyak elhelyezése a zongorán 500 Ft/db, a teteje dióbarnája ki sem látszik, és a padlón is kövér pormacskák szaladoznak

megyek rendet rakni, hátha igaz így is: amint kint, úgy bent 

Történetkék ezek, történetecskék, de a levágott körömben is benne van az egész ember, nem is szeretek nyílt téren körmöt vágni, képzeletemben folyton megjelenik valaki, aki korábban engem figyelt, amint vágom a körmömet, távoztom után összesöpri a körömfélholdakat, és ki tudja, milyen vuduvarázslatot űz.
Most a körömről lesz szó, de ez véletlen egybeesés.

Jön Jázmin a szobájából, az összes körmét feketére lakkozta.
- Ccc - cöcögök fejingatva.

Hazajön az iskolából, leteszi a táskáját, csacsog, patakzik a szájából a szó, figyelek. A csobogásban egyszer csak:
- Dé néni azt mondta, holnapra mossam le a körmömről a lakkot.
Fölkapom a fejem. Dé néni festi a körmét.
- Nem kell lemosnod.
- De azt mondta.
- Én meg ezt mondom.

Jázmin csobog tovább: 

- Megkérdeztük Bé nénit, le kell-e mosni.
- És? Mit mondott?
- Hogy a kicsik miatt. Mert ők minket utánoznak.
- És te? Te kit utánzol?
Villan egyet a szeme.

Bemegy a szobájába. Lemossa. Minden másodikat. Azokat vörösre festi

Az éjjel nem tudtam aludni, a mozigépész, szokásához híven, készséggel szórakoztatott, összetömörítve levetítette előttem életem filmjét, sssssz, szívtam befelé a levegőt, mire mozigépész újabb életzanza filmeket mutatott, a barátaimét, családtagjaimét, meglehet, egyikben sem voltak nagy tragédiák, az enyémben sem, mégis: összességében mindegyik film szánalmas volt és nyomorult -

rekviem rémálom az álmokért
ideje életet váltani

Van, hogy ébredéskor zene szól bennem. Ez nem ugyanaz, mint amikor hallasz egy dallamot, és egész nap fütyülöd, a végén már fogcsikorgatva - ha lehet úgy fütyülni; nem. Egyszerűen erre ébredek. Hogy zene szól bennem. Ma reggel ez:

A dühös szemem fényes, olyan fényes, hogy színét nem látni, csak a szikrákat, amik pattognak belőle szüntelen. A dühös szemem bejáratott szem, gyakran nézek vele, a bennem élő amazon használja, akit a hadisten csettintett-pattintott belém azon a keddi napon, amikor születtem. Nem könnyen bánok el vele, amazon dacos-harcos, és amikor megmozdul, oda a józan eszem. 

Amazon gyakori vendég nálam mostanában, én tártam ki neki a nagy fakaput, jó szélesre tártam, 
aztán leültettem az asztalomhoz szépen, 
alatta még a párnát is föllapogattam a széken, 
adtam neki Dühöt enni, Mérget inni, nincs mit csodálkozni, hogy nagyon jólérzi magát nálam, eszébe sincs menni, 
dolgozik naphosszat, 
elveszi a józan eszemet,
vörösíti a fejemet,
szikráztatja a szememet

és van, hogy jól teszi
bizony mondom

A gyerek kaparássza a pizzaszelet alját:
- Nem tudtam, miért olyan furcsa az íze.
Nézek kérdőn.
- A faszén.
Pillanat múlva:
- Nem önkritika.
Nézek kérdőn.
- Fasz én.

- Mindannyian ládikók vagyunk, alig várjuk, hogy valaki kinyisson bennünket, és akkor bohócfejű (ördögfejű) rugón előugrunk, olykor magunkat is meg a másikat is halálra rémítve...
Ha kinyitod a ládikót, és nem ugrik elő senki, na, neki sikerült, ő a kincsesláda...

hogy minden úgy jó, ahogy van, meg hogy nem tudhatni, hogy az élet, mondjuk végül jóvá alakulásában mekkora szerepe van a gyerekkori rossz élményeknek, mindenesetre nekem nagy képzelőerőm van, nagyon nagy, már-már mesei, el tudok képzelni másmilyen világot - a boldogság: választás mondom a nagyobbik lánynak, közben simogatom a fejét vigasztalón, de bizonytalan vagyok magam is, igaz-e ez, igaz-e akkor is, amikor az ember festett szőke hajú, rikítón sminkelt, megkeseredett szájzugú, összeaszott izomzatú, lejárt idejű tanára a fiatalságától hamvasbarack ember csupasz két lapockája fölött hosszú, éles műkörmével összecsippenti a bőrt és a két kezét durván egymás felé húzza, akkor hogyan kell boldognak lenni? akkor a boldogság választása nem kongó szólam-e inkább?

Figyelmeztetés: nyafogni fogok
Most, hogy a férfiak elmentek, nyugodtan beszélhetünk a hüvelygombáról

Nem az én évszakom van. Úgy értem, a tél. Nekem nyári színeim vannak. Úgy értem, a hajam egérszürke, a szemem szén viharostenger-kék, a bőröm sápadtfehér. Hideg van, meleg kabát kéne, nekem meg elképzelésem sincs, milyen kabátot szeretnék - és a mozigépész sem csinál semmit, csak vonogatja a vállát, évek óta télikabátlanul vonogatja a vállát






















 

- Csokikád?
- Ott van az asztalon..., hozd be, lécci..., de ne a szádban!

Most mondhatnád hunyorítva sejtem, mire gondolsz de nem, ezek nem azok a találkozások, amikor másokban látom önmagam, hanem azok, amikor egy pillanatra (elmezavar? érzékcsalódás?) magam önmagamban tükröződöm

Nahát, ezen a csajon nincs semmi gondolom, és kuncogok magamban, hogy milyen jó helyre jött ilyen pucéran, a drezdai képtárba, mire a mozigépész sebes iramban képkockákat lököd elém, mindegyiken egy-egy képtári látogató jön velem szemben, szemük tányér, mi a fene, ahelyett, hogy a képeket bámulnák a falon! dohogok magamban, igen, lehet ennyire sűrű a pillanat törtrésze, amialatt fölfogom, hogy miért a tányérszemek, hogy ki a pucér csaj: egy tükörrel megyek szembe a drezdai képtárban a frissen vásárolt lyukacsos, horgolt hatású zöld felsőmben, messziről olyan áttetsző, mintha nem volna rajtam semmi

ha ezek után tudsz még figyelni, vannak olyan öntalálkozásaim is, amelyek nem ennyire pikánsak, inkább rövidke kegyelmi állapotok, amikor úgy érzem, ha nem én volnék én, éppen olyan szeretnék lenni, mint én

és dehogynem, vannak a nem fizikai öntalálkozások, az egyéb szembe sülések, tudom régről, hogy van bennem egy terminátor, egy ramboló, tizenéves korom óta rendszeresen találkozom vele, tegnap Strassznak köszönhetően nevet kapott: ő a doppelgänger, szörnyen jó, hogy van, ő az, aki az elmúlásomig folyton és szünetlen a fölülmúlásomra kényszerít

De hát a felnőtt az felnőtt! mondom Nekem ne küldözgessen mocskolódó levelet, hogy én azt segélykérővé dekódolva elbúgjam a mifájgyeremesélj-t
Akkor újra találkozni fogsz vele átkoz meg
[kis idő múlva]
...nagyon ragaszkodott a szüleihez és miután meghaltak, szülőpótlékot keresett, nekem nem volt kedvem ezt a szerepet eljátszani egy negyvenéves emberrel...
De, Péter, ez ugyanaz! csapok le

Mint ködfoszlányok, füst meg táj: régóta limlom bennem ez, az
 

és nem jönnek azok a szavak, az a keret, amelyben kinccsé lehetnének, megmutatásra érdemes 
Neil Gaimant kell olvasnom mindenesetre, ennek semmi köze a (szó)kincstelenséghez

Ajánlott film: Csillagpor

Író: Neil Gaiman


 

Szereplők többek között:

Michelle Pfeiffer
Robert De Niro

Rendező: Matthew Vaughn

2007.

Mondom: bármiféle emberi kapcsolat alapja - beleértve az ember önmagához illetve gyerekekhez való viszonyát is - kizárólag a tisztelet lehet.

Az időtlen szemem csillogó, derűs, aranylángos - a legtöbbször nyitva van.

te, ha csak a szememet nézed alul-fölül tenyerével próbálja takarni a környezetet, öreg a tekintetem? 
nézek az üvegszerűen tiszta tengerzöld szempárba, megcsóválom a fejem nevetve
na mert a tiéd fiatal mondja
ezen elgondolkodom, és gondolkodom még ma is, hogy lehetnek-e öregek a tekintetek vagy csak a szemek

Színes cérnaszálak lógnak a ruhámról, a papucsomból - régen azt képzeltem, a köldökzsinór egyenesen az anyai szívből ered, és azt hittem, ha megszületik a gyerek, az elvágott köldökzsinór lógva marad az anyában, ling-leng, mint harangkötél harang nélkül, ahány gyerek, annyi szívből eredő köldökzsinór - igazabb a valóságnál
lógnak a frissen elkészült függönyök a lányszobában, nagy, színes virágok, tányérnyi virágok, hátuk mögött narancsmező a narancs bélés
lóg a függöny a nagyobbik lány ágya előtt, apró virágok, sok-sok apró virág, alul arasznál szélesebb narancs fodor, az éjjel a fodrok rám tekeredtek, majdnem magamra rántottam a kovácsoltvas függönytartót, vészt csilingeltek a vas csigavonalakra akasztott szélcsengők - puhán lépek, mint a macska, és mégis mozog a hajópadló, ring a szoba, két könnyű hanggal válaszol a szélcsengő, zenélő szoba, zenélő ágy, zen-élő
lógok bele a napba, az életembe, narancsban szűrődöm, három köldökzsinór ling-leng a szívemből 

most már bizonyos, valamilyen erő van a hajban, több mint vonzerő, tegnap este a normál hajam fölött ezüsthálóként lebegő, töméntelen, rövid, másképp göndörödő szálakat nézegettem, Emily mama jutott az eszembe, hogy még kilencvenéves korában is milyen sok haja volt, és milyen sok fekete; a másik nagyanyám folyton kendőt viselt az álla alatt fojtón megkötve, egyetlen egyszer láttam a kendőlevétel pillanatában, háttal állt nekem, szigorú mozdulatai voltak, nem volt bennük ív, amitől nőiességet kaptak volna, visszafojtott lélegzettel figyeltem, mintha tiltott dolgot lesnék, az ujjak gyakorlottan lazították ki és bontották le a fonott kontyot a fejtetőről, a hármasfonat megkönnyebbülten libbent nagyanyám derekáig, keskeny fehér copf - a haj elfáradt színesedni
az éjjel oroszul beszéltem álmomban, szükség van-e szótárra? kérdezte a férfi, nye nádá válaszoltam, núzsná, javított ki tapintatosan, núzsná

hogy ez nekem nem megy, negyedik megverést írni a Lúdas Matyihoz, leül mellém, azt mondja, mi lenne, ha mondjuk a döbrögi vásárban történne, összesereglik hét falu, a tömeg messziről színes forgatag, széles kofák, cingár, hosszúnyakú meg hasas árusok kínálják nagy hangon a portékájukat, egymást érik a sátrak, meleg nap van, néhány lovas fölveri a gyalogút porát, Lúdas Matyi kelmeárusnak öltözik és mondja, mondja, én meg a levegőben látom, amit mond, légmozi; na akkor írd, diktálok, olykor egy-egy szónál megkötöm magam, alkuszunk

Nyafog a nagyobbik lány, hogy ez neki nem megy, mi a téma? kérdezem, de én nem értek ahhoz, amihez az apám, én nem tudok légmozit csinálni, nekem kell a képernyő meg a billentyűzet, már papírra sem tudok kézzel, leülök, megírom, mindig megírom, tegnap este fölhívott, fölolvasta az első maga írta fogalmazást, megadóan hallgatom, hogyan fogom ezt szóban átírni? gondolkodom, haladunk mondatról mondatra, és majdnem kiejtem a kezemből a telefont, megvan, érzi, tudja, jobban, mint ha én írtam volna

Bólintok. Működik ez is

[A gyerek a kályha előtt guggolva pakolászik, én meg akarom piszkálni a tüzet]

- Ideengedsz, hogy egy kicsit kapirgáljak..., ha már egyszer tyúknak születtem?

Mióta néz, nem tudom, akkor veszem észre, amikor végre lejön az az átok, óvatosan mondom a gyereknek, fogod?, azt hittem, nehezebb lesz, akkor valamiért fölnézek, a szemsugár miatt van, a szemsugarak belefúródnak az emberbe, megérzed hátulról is, álmodban is, és akkor meglátom a túloldalon, nagyon figyel, jó estét kívánok! köszönök vidoran, látom magam kívülről, ahogy állok a két méter magas ablakban, egyik karom a kisablakon nyúl ki, a másik a nagyon, nézem, kell-e mennem, vagy nem kell szabadkozik, á, köszönöm, már megoldottuk válaszolom, egyszerű ám visszaszerelni mondja, a fene megette meg az idő biccentek, bólint, továbbsétál, mi meg a gyerekkel bevesszük a nagyablakon az öreg faredőny leszakadt darabját

működő jogállam

például ez