helyett

hogy az élet örök és van Gondviselés, az éjjel is jön az apukám a túlvilágról, és megmagyarázza a rendőröknek, hogy miért vagyok én ilyen

mint egy házat, be kell lakni. Mert benne kell hogy legyél a fejed búbjáig, az ujjad végéig, sőt, még azon is túl! Ha nem vagy benne teljesen, ügyefogyott leszel. Vagy ügyetlen.
Ha az igazlátó szemeddel nézel magunkra, láthatod, hogy mindenki torz. 
Néhány embernek nagy feje van és mákszemnyi teste. Ők álló nap beszélnek vagy gondolkodnak. De a szép (vagy csúf) eszméket nincs, aki megvalósítsa, hiányoznak a végtagok, azaz a végrehajtó akarat.
Másoknak nagy testük van és mákszemnyi fejük. Ők ész nélkül cselekszenek. Na, abból se' sül ki semmi jó.
A kettő között aztán mindenféle alakulat.

Ezért mondom: lakd be a tested, mint egy házat
(csinálj belőle templomot, egyházat)




















A kép forrása: világháló

Anyám nézte a nagyanyámat meg Lolát - a kemény húsú, rózsás arcú Lolát irigykedve nézte, a nagyanyámat vágyakozva nézte, addig nézte őket, amíg csírázni kezdtek a szívében a keménység apró magjai, szárba szöktek, megnyúltak, fölmagasodtak egészen a szeméig. 

Mindenkinek mindenféle magok vannak a szívében, a világ szüntelenül locsolja őket - permetezi szóval, tekintettel, beszitálja szagokkal, szépséggel, öntözi mesékkel és igaz történésekkel, és akkor egyes magok kicsíráznak, szárba szöknek, nyúlnak, magasodnak, törnek fölfelé egészen a szemig - élete végére egész dzsungel nő az emberben - liliomos-orchideás dzsungelek, bűzös, dögvirágos dzsungelek, de leginkább mind a kettő

Bújócskát játszanak velem a szavak
öreg vagyok én már ehhez

int
el
igen?
s

 - mint állatot - büntetéssel idomít, ám, ha a megítélése szerint a törvényi előírásoknak megfelelően élek, azzal jutalmaz, hogy nem büntet. 
???

Én a telefonba: - Ezek mindig figyelnek, amikor telefonálok, és belebeszélnek.
Jázmin sértetten: - Én nem!

Az ember egy ideig és egy idő után őszinte önmagához.

Valahol Európában egy kicsiny faluban, egy elhanyagolt ház egyik sarkában állt egy öreg almárium, amelyet évszázadokig nem nyitott ki senki, vagy ha ki is nyitott, mindent ugyanoda helyezett vissza, mert takaros rendben sorakoztak benne a középkori papírok, egyikükön az a történet, amelyet nekem Gwendolyn, a papnő mesélt, azóta is mint harangjáték ing-reng bennem, és bár valószínűleg itt-ott akaratlanul megváltoztattam (az ember mindent a saját képére és hasonlatosságára formál), a lényegét érintetlenül hagytam, és eljött az idő, hogy megosszam veled, ahogy emlékszem rá: 

Valahol Európában egy kicsiny faluban, egy elhanyagolt ház egyik sarkában állt egy öreg almárium, amelyet évszázadokig nem nyitott ki senki, vagy ha ki is nyitott, mindent ugyanoda helyezett vissza, mert takaros rendben sorakoztak benne a középkori papírok, az egyikükön ez a történet:

Tudvalevő, hogy Krisztus százévenként újra megtestesül. Egy ilyen alkalommal vetődött el a kicsiny faluba, ahol akkora volt a gyűlölség, hogy senki nem beszélt senkivel, és az emberek kiköptek, ha egymással találkoztak. Nem ismerték föl Krisztust, mert az ember szeme csak a nyilvánvaló meglátására alkalmas, de azt megérezték, hogy másmilyen a csöndje. Hogy szeretetteli csöndje van. És egymás után úgy hulltak bele, mint puha takaróba. Krisztus pedig azt javasolta az embereknek, hogy gyűljenek össze rendszeresen, és minden alkalommal mesélje el valaki az élete történetét. Így lett. Az emberek hetente egyszer összegyűltek, és mindig más mesélte az élete történetét. Nem kellett hozzá sok idő, megszűnt a gyűlölség, és mindnyájan irgalommal fordultak egymás felé, mert akit megismersz, azt nem tudod többé gyűlölni.

Idén Magyarországon *nyolc ember fagyott halálra a saját lakásában
Gyűjtünk a haiti földrengés károsultjainak

*kb., nincs pontos adatom

[Én kezdem]

- Hozz be reggelit!
- Reggelit?!
- Eh! Csizmát!
- Csizmát?!
- Basszus! Asztalon a reggelid, hol a csizmám, és hozz be fát!

[10 perc múlva]

- Teát majd később kapsz, el kell mennem citromért.
- Azt hittem, ha hozok be fát... vagy citromot.

egy mesterkozmetikus hozzáértésével rak pirosítót az arcunkra, állunkra, de előbb gúnyosan paprikajancsivörösre csipkedi az orrunk hegyét. Toporgunk Jázminnal a buszmegállóban, hétköznap reggel van, a távolsági járatok előtt mégis elég sok az utas. Szállingóznak az osztálytársak, kupacba gyűlik a hat gyerek, csivitelnek, mint az udvarunkban a csipkerózsán a verebek. Ketten vagyunk szülők, hátrébb húzódunk. A gyerekek türelmesen állnak sorba, előttük öt-hat felszálló. Kucsmás férfi érkezik balról, beáll a gyerekek elé. Idős asszony a férjével jobbról, ők is beállnak eléjük.
- Ni, láthatatlanok a gyerekeink! Aztán pár év múlva szidjuk őket, hogy tiszteletlenek az idősebbekkel. Hogy honnan tanulták?! - csikorgom.

Bármely élethelyzet megváltása az elfogadásával kezdődik.

A gyereknek szól a telefonja, fölveszi, staccato párbeszéd, előveszi a fényképezőgépet, lefotóz egy fénymásolt papírlapot, a képet fölteszi a gépre, átküldi.
Mint egy sci-fi.

Álomittas kisebbik lány kibotorkál a fürdőszobába, rózsaszín hálóruháján vörös haja a derekát verdesi.
Mint egy festmény.

a megszokott téridő összeomlott, az életnek új díszletek emelkedtek, anyám elveszetten bolyongott közöttük, de aztán felelt a változásokra, és ami benne történt, az kívül is meglátszott rajta: a szemem láttára a nagyanyámmá változott.

- Anya, mit jelent az, hogy muff? - kérdezi Jázmin.
A *gyerek - figyelő ló - várakozón vigyorog.
- Hogy szól a mondat? - kérdezem.
- "Letettem a muffomat a mérföldkőre".
- Kézmelegítő. Általában szőrméből készült. Régen hordták a nők, kesztyű helyett - és mutatom, hogyan dugták bele a kezüket. Nézem, mit olvas. Charlotte Brontë: A lowoodi árva. A teljesség kedvéért sóhajtva hozzáteszem: - Meg a nunit is hívják így.
- És a mondat akkor is értelmes... - csap le a gyerek.

*értsd: a fiam

Az ember szája mindenhogyan ideák eszköze: akár kifelé jön rajta a szó, akár befelé megy az étel. Vagy az ital. Akármi is: amit beviszünk, az idea, ami beleavatkozik a kémiánkba, a kémiánk meg a szellemünkbe, szűkíti vagy tágítja azt. 
A tágas szellemben minőségileg magasabb rendű ideák képesek megjelenni, mint a szűkösben.

De ne higgy nekem. Ma mérgezettek a gondolataim. Mandulát ettem.

(Mindazonáltal tény, hogy a legtöbb embernek bosszantóan minimálisak a lehetőségei.)

Meg az Emil.RuleZ! Fent-je

Feltételezzük (állandóan), hogy minden ember (mindig) a lehetőségei maximumán cselekszik

In memoriam S. D.

A halálról csak dadogni lehet. Az életről is csak dadogni lehet. Folyékonyan csak a nemfontos dolgokról lehet beszélni. 

A halál az élet sója. A só minden más íz számára a lehetőség, hogy a lényegük kitárulkozhassék. 
A halál az élet vásznának sötét háttere. A sötét háttér a lehetőség minden szín számára, hogy fölragyoghassék.
A halál az élet dolgainak legpontosabb mérlege. A mérleg a dolgok számára a lehetőség, hogy a súlyuk megmutatkozhassék. 

Az életünk legtöbb dolga sótlan, sekély, súlytalan.
Gondolkodj el ezen!

A halált nem tanácsos az életből kirekeszteni.

Bordányi sugarú tátongó lyuk a mellkasomon

K.-nak (akivel együtt szoktunk vihorászni a liftben, és akivel a polgári nevünkön kívül semmi azonos nem volt bennünk) volt egy nagymamája, aki kisebb-nagyobb ruhaigazításokra volt képes egy varrógéppel, ő vette be nekem azt a Lucas farmert, amit A.-tól kaptam, mert A.-ra nem ment rá alkatából kifolyólag, rám viszont mintha öntötték volna az olasz importanyagból Svédországban varrt nadrágot, Svédországban akkoriban (80-as évek eleje) divat lehetett a hippi anorexia, mert a csípőben szűken mért anyag bőségesen lengett a bokám körül, holott nálunk a sonkalábúak is csőnadrágot hordtak, ezért mentem át K. nagymamájához, aki olyan szorosan a lábam vonala mentén gombostűzte végig az anyagot, hogy még én is elámultam, ellenben a végeredménnyel teljesen elégedett voltam, nem úgy, mint az apám, cipőkanállal veszed föl? kérdezte költőin, ezt a nadrágot én olyannyira hordtam, hogy térdben (x-láb), és bokában kirojtosodott, nomen est omen: lukas lett, akkor apám eldugta a nagyanyám udvarában álló garázs ajtaja fölé a keresztgerendára, mert akkor nagyanyám már a városban lakott, beköltöztették a szüleim a vonatfüttyhosszú falusi házból, aminek a végéhez bioklotyó tapadt, most garázs guggolt a városi ház végében, és nem tudom, mi vezérelt engem egyszer csak oda, mert azt az egy alkalmat kivéve sosem jártam ott, és azt sem tudom, mi mozdította a tekintetemet a szemmagasság fölé, ahova nézésről serdülőkoromban teljesen leszoktam, mert korábban azért rendszeresen nézegettem a csillagos eget, de akármennyire is leszoktam róla, most a szemmagasság fölé emeltem a tekintetemet, és még ekkor sem láthattam semmit, ezért a kezemet is fölnyújtottam, elkezdtem tapogatni a gerenda tetejét, ott találtam a nadrágomat, téglák nyomták lefelé mint sírkövek, leszedegettem a téglákat, és megörvendtem nagyon a nadrágomnak, aztán egyformán csodálkoztunk apámmal, hogy megleltem, azt hiszem, születésemet megelőzően apámmal köthettünk valamiféle egyezséget, hogy én őt minden lehetséges módon és alkalommal bosszantani fogom, amely egyezség betartásához részemről példásan ragaszkodtam, különösen serdülőkoromban, hogy apám beteljesíthesse a sorsát - persze, ez hülyeség, mert az ember akkor és azon bosszankodik, amikor és amin akar; azt hiszem, akkortájt már a nadrágom cipzárja is szétment, a hasítékot biztosítótűkkel fogtam össze, G.-től tanultam, aki mindig nagyon laza volt a ruházati lyukak, szakadások és gombhiányok tekintetében, a másokkal való osztozást is G.-től tanultam, első találkozásunkkor lehozott az udvarra, ahol életkori szórásból kifolyólag szociometrikusan pókhálóvékony szálakkal kapcsolódó csapat verődött össze, egy tábla rizses csokit, akkoriban egyáltalán nem lehetett kapni (ma is csak jobbára ázsiai boltokban), és szétosztotta, gondolhatod, hogy tátottuk a szánkat, G.-vel aztán sült-főtt barátnők lettünk (backfisch), pedig egy fél fejjel meg két évvel alacsonyabb volt nálam, és sok minden történt velünk, ami nem tartozik szorosan ide, én nem tudtam olyan laza lenni, mint G., engem zavart, hogy nem tudom fölhúzni a cipzárt, egyáltalán nem volt divat a kilátszó alsónemű, mint ahogy ma a tangák - pláne a farpofavágások - lógnak ki a nadrágokból, de ha divat lett volna, az sem érdekelt volna, mert a divattal úgy vagyok, hogy néha egybeesünk, és amikor twistverseny volt az iskolában, amire egy szem jelentkezőként beneveztem, és megugrottam a rockgitárosoktól ellesett figurát, amikor a jobb láb térdben nyújtva, a bal hátul behajlítva a levegőben, és takk, ütemre vissza és csavarás lazán tovább, ahogy Törpétől láttam, a tánciskolában nem így tanultam, nem is emlékszem, én akartam-e járni, vagy anyámék erőltették rám, utáltam, mindenesetre, mert szép ruhába kellett öltözni, nekem meg olyanom nem volt, mert amire azt mondták, hogy az, az rajtam mind lógott (ruhafogas alkat), emlékszem, egyszer egy vajszínű, combközépig érő, combtőig csípőre simuló, onnantól rakott szoknya volt rajtam, hozzá korallszín (már akkor is sápasztott), matt selyemfényű (nyakamat rá, hogy műanyag) garbó, a derekamon (ami egyforma széles a csípőmmel), esküszöm, fából faragott csatú, öt centi széles bőröv, velem szemben egy taszító fiú, olyan, aki egész életében a mamával él, egymástól tisztes távolban, merev lábakkal léptük a rumbanégyszöget, de gyanút akkor fogtam, amikor a tánc- és illemtanár a twistet tanította, mintha a féltalpatokkal cigarettacsikket nyomnátok el mondta, nekünk, akik addig még egyetlen slukkot sem szívtunk, és megmutatta, amin röhögnöm kellett, de csak vigyorogtam, amilyen diszkréten tudtam, akkor jöttem rá, hogy az ember akkor tud jól táncolni, ha a lába egyenesen a szívéből nő ki, nem is: ha a mozdulatai onnan erednek (a koreográfiákat megette a fene), és akkor a wrangler pólóm föllibbent, és kitakarta a biztósítótűket, az volt a Lucas farmerem végórája  

képzeld, beszélni is így beszélek

A gyerek nézi a produkciót:
- Két homokos...

Jelmondat: Az ember, amikor tárgyakat vesz, sosem tárgyakat vesz. Az ember képzeteket, vágyakat, emlékeket vesz.

Sütöm ki a bundáskenyér-szeleteket, közben a mozigépész filmet pörget, csináljak bundás kenyeret reggelire? kérdezi El, meglepetten nézek rá, nem ám édesen teszi hozzá, másnap az irodában fűszeres illatok úsznak a levegőben, kellemes zöldfűszeres a kenyér

csináljak neked egy teát? simogat a szeme, a mikrofonláztól sivatagszáraz nyelvvel bólintok, húsz perc múlva forró bögrét ad a kezembe, a tea gyönge tejeskávé színű, sűrű illatú, selyemmel béleli a szám

Íme, a tökéletes bögre:


















kifelé hajló, keskeny peremű (a peremen középkék csík), egyenes vonalú, anyagában csíkos fehér porcelán, a fülön alul és középen göböcske, elöl és hátul sima tükörben festett kék nefelejcsek
A tökéletes bögre csorba bögre, eltörtem
ahogy a kapcsolatbögrémet Ellel

egyszer csak minden bögrét eltörök